Zen

2016, okt. 19

Szeretem a szombatokat…A gyerekhangokra, gyerektalpakra, és nem ébresztőórára való ébredést…a levegőben ringó lazaságot, puhaságot…a ráérős puszikat…a kitérdelt pizsamákat, amiket délután sikerül leszerelni róluk. Szeretem magamat is, amiért már nem nem stresszel a porszívózás-főzés-mosás gondolata…nyugtató érzés, hogy kinőttem ezt is. Legalább olyan nyugtató, mint az együtt elfogyasztott kv/kakaó..nyugtat, boldogít, éltet… Azután a játékok, amikkel hétközben nem sikerül törődni, lekerülnek a polcokról, dobozokból…mintha színesebbek lennének ők is szombaton. Lekerülnek, aztán boldogan heverésznek szanaszét, vasárnap estig. (Szeretem magam, mert most már ez sem zavar…) Nem kellenek most ezek a játékok, mert a díszpárnák is megteszik tábortűznek, aminél a háborúból kimentett egyetlen eledelt sütik, egy zöld műanyag almát. Komolyak a gyerekek, beleélik magukat a háborús helyzet súlyosságába. Nóra, szinte 7: – Mától én vigyázok rád. Mert ugye én vagyok a nagyobb. Hunor, 1 hét múlva 5: – Teszó, a jó hír az, hogy túléltük a háborút. A rossz hír az, hogy a szüleink odavesztek. De mi túléltük, az a lényeg. És tovább visszük az örökséget! Aztán megfújják az almát és “megeszik”. Mosolyognék 🙂, de nem merek. A háború komoly dolog. Kicsit még bámulom őket, kicsit még azt latolgatom, hogyan lehetne megállítani az időt, aztán elindulok főzni, mert a háborúviselt gyerekeimnek meg se kottyan egy alma.